2019, Magyarország.
Boston után minden egy kicsit kisebbnek tűnt.
Baristaként eljutottam arra a szintre, amit sokan a csúcsnak gondolnak:
be tudtam állítani a kávékat reggel, napközben stabilan tartani a minőséget, 100+ ital mellett is konzisztens latte artot készíteni, és közben menedzselni a pult mögötti káoszt — kassza, batch brew, takarítás, minden egyszerre.
Ez az a pont, ahol kívülről úgy tűnik: „megérkeztél.”
Belülről viszont egy másik kérdés jelenik meg:
és most merre tovább?
A következő lépcső az üzletvezetés. Azonban ott már nem a kávé van fókuszban, hanem az optimalizálás: rendelések, workflow, vendégélmény, számok.
Én viszont nem ezt kerestem.
Versenyezni akartam. Fejlődni. Megmérettetni magam.
Csakhogy ekkor jött egy váratlan fordulat: megszűnt a magyar SCA.
Ez azt jelentette, hogy hiába nyersz, nincs tovább.
Nincs világbajnokság. Nincs következő szint.
Versenyek tét nélkül?
Maradtak az úgynevezett „amatőr” versenyek.
Indultam filter, barista, ír kávé kategóriában — és szinte mindig dobogón végeztem.
Fejlődtem, tanultam, mentem előre.
De közben rájöttem valamire:
a kávé — legalábbis ebben a közegben — nem mindig mérhető.
Sok versenyen nem volt valódi pontrendszer, mint a SCA-s rendszerben. Nincs pontozólap, nincs szorzó a különböző attribútumokra, nincs objektív keret.
Egyszerűen rámutattak egy kávéra: ez jut tovább.
És innentől minden azon múlik:
ki ül a zsűriben, és az a zsűri milyen ízvilágot szeret.
Az ízlésen pedig nem lehet vitatkozni…
Kilépés a pult mögül
Ekkor váltottam.
Egy magyar kávézóláncnál kezdtem el dolgozni Product & Service Quality Managerként, majd az oktatás vezetőjeként.
A cél egyszerű volt: javítani a kávék és a vendéglátás minőségét rendszerszinten.
A valóság viszont bonyolultabb.
A specialty kávé logikája — figyelem, gondoskodás, precizitás — nehezen ültethető át egy franchise rendszerbe, ahol a fókusz sokszor a mennyiségen van és nem a minőségen.
És ekkor jött a Covid.
Egy váratlan találkozás
A lezárások után éreztem, hogy változtatnom kell.
Találtam egy kis specialty kávézót, ők a fejlődés érdekében konzultációt kértek tőlem.
Így jutottam el egy számomra akkor még ismeretlen pörkölőhöz: az Impresso-hoz.
A 16. kerületi pörkölő üzemükben kóstolgattuk a portfóliójukat espressoban és filteren is, amik egészen meggyőzőek voltak.
Akkor még nem is sejtettem, hogy több időt fogok itt tölteni, mint azt elsőre gondoltam volna.
Impresso: amikor minden összeáll
Állást ajánlottak értékesítés és quality control pozícióban, ami – mondanom sem kell – álom munkának ígérkezett, bár az értékesítés oldalától tartottam. Alapvetően sosem értékesítettem, és először a porszívó ügynök jutott eszembe, ami semmiképpen sem szerettem volna lenni.
Megnéztem pár videót arról, hogyan kell eladni. Nem lettem nyugodtabb.
Aztán rájöttem valamire:
nem kell eladni.
Az emberek nem akarnak „megvásárolva lenni”. Nem akarnak egy újabb reklámot hallani.
A kulcs sokkal egyszerűbb: találd meg azokat, akik hasonlóan gondolkodnak, akik értik, amit csinálsz, akiknek valóban értéket adsz. Találni kell valamit amivel tudnak kapcsolódni.
Onnantól nem te mész hozzájuk — ők jönnek hozzád.
Egy szabály van: soha ne verd át őket.
Több mint kávé: partnerség
Ezt akartam tovább vinni.
Baristaként mindig éreztem, hogy hiányzik valami: valaki, aki visszajelzést ad, segít állítani a kávét, segít fejlődni. Ezt a segítséget pedig a pörkölő tudja megadni, aki ismeri a kávéját.
Ezért kitaláltam valamit:
nem csak kávét adunk — hanem támogatást is.
Minden partnerünkhöz kijártam:
● segítettem az espresso beállításokban
● fejlesztettük a workflow-t
● dolgoztunk latte arton, filteren
● együtt gondolkodtunk, együtt fejlődtünk
Ez akkoriban nem volt általános. És működött.
Egyre több helyen lettünk jelen, és ami még fontosabb: meg is maradtak a partnerek.
Amikor minden jó… mégsem elég
2,5 év után valami megváltozott.
Az Impresso nőtt. Egyre több partner, egyre több visszajelzés, egyre több siker.
Minden működött.
Csak én nem fejlődtem és hiányérzetem volt.
Ugyanaz a kérdés jött vissza, mint évekkel korábban a pult mögött:
és most merre tovább?
Nem akartam értékesítési vezető lenni. Nem akartam elvenni a fókuszt a kávéról.
De új irányt sem láttam. Azt gondoltam, ennyi volt, innen már nincs tovább.
Egy döntés… és egy tévedés
Úgy döntöttem, kiszállok.
Elengedem a kávét, mielőtt egy hétköznapi munkává válik. Mielőtt elvesztem azt az örömöt, amiért elkezdtem.
Logikus döntésnek tűnt.
Utólag?
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.