Két nappal a verseny előtt érkeztünk meg Bostonba, hogy legyen időnk kipihenni a jetlag fáradalmait. Már az első pillanatokban érezni lehetett, hogy ez nem egy átlagos esemény lesz. A bajnokság helyszínén rengeteg információval láttak el minket – az egész olyan volt, mintha egy televíziós műsor felvételére készülnénk. Precíz forgatókönyv, pontos szabályok, backstage, időzítés… minden tökéletesen megszervezve.
A backstage varázsa
Talán a legizgalmasabb része az egész versenynek a backstage volt. Itt készülnek a versenyzők. Összetolt asztaloknál mindenki a saját kávéját teszteli, receptet finomít, eszközöket állítgat. Első ránézésre talán semmi különös – de ha jobban körbenézel, rájössz, mennyire különleges ez a hely.
Egymás mellett készül koreai, svéd, kolumbiai és magyar versenyző. Egy igazi multikulturális közeg, ahol mindenkit ugyanaz köt össze: a kávé.
Ami igazán fantasztikus volt, az az érzés, hogy itt már mindenki bajnok valahol. Tudod, hogy melletted jobbra és balra is olyan emberek állnak, akik már letettek valamit az asztalra a saját országukban. Pont azért vannak itt, amiért te is: hogy a legtöbbet hozzák ki magukból és a kávéjukból – és talán ők lehessenek a következő világbajnokok.
Mégsem volt semmi ellenséges hangulat: egy rendkívül nyitott, támogató közeg vett körül minket, ami elképesztően inspiráló volt.
Itt rengeteget lehet tanulni. Egy-egy apró trükk, egy jó ötlet, egy gyors beszélgetés – és máris gazdagabb lettél valamivel. És ami talán még fontosabb: életre szóló barátságok is születnek. Hiszen mindenki ugyanazért van itt: a kávé szeretetéért.
Találkozás a kávétermelőddel
A verseny egyik legszürreálisabb pillanata az volt, amikor rájöttem, hogy a velem szemben készülő versenyző nem más, mint Sebastian Villimizar.
Ő volt a kolumbiai bajnok, aki egy geisha kávéval versenyzett. Beszélgetni kezdtünk, és egyszer csak elmondta, hogy a farmja a híres La Palma y El Tucán.
Szóhoz sem jutottam.
Az én versenykávém ugyanis pontosan onnan származott. Az a kávé, amivel a világbajnokságon indultam, az ő farmján nőtt, ő gondozta, ő dolgozta fel. Minden, amit a prezentációmban elmondtam a kávéról – az az ő munkájának az eredménye volt.
És most ott állt előttem.
Mennyi esély van erre?
Később az is kiderült, hogy a világbajnokságon három különböző kávé is szerepelt az ő farmjukról:
● egy új variáns, a Sidra, ami a barista bajnokságon debütált (és később ezzel nyerték meg a versenyt),
● az ő Geisha kávéja,
● és az én Typica kávém.
Őszintén szólva már ekkor úgy éreztem, hogy nyertem. Annyi „wow” élmény ért rövid idő alatt, hogy szinte felfoghatatlan volt.
Beszélgetés a példaképekkel
A napok során két olyan emberrel is találkoztam, akik óriási hatással voltak arra, hogyan építettem fel a receptemet és a prezentációmat:
Tetsu Kasuya és Chad Wang, a 2016-os és 2017-es Brewers Cup világbajnokok.
Velük beszélgetni, meghallgatni a tanácsaikat… egyszerűen hihetetlen élmény. Olyan érzés volt, mintha éveket rövidítettek volna le a tanulási folyamatból azzal a rengeteg gondolattal és tapasztalattal, amit megosztottak velem.
A fellegekben jártam.
A nehézségek, amikkel nem számoltam
Persze hamar kiderült, hogy nem minden fenékig tejfel.
Az egyik legnagyobb problémát a víz okozta. Szinte mindennel számoltam a felkészülés során – csak azzal nem, hogy a desztillált víz Amerikában teljesen más ízű.
A kávém íze totálisan megváltozott.
Hiába módosítottam a receptet, nem tudtam reprodukálni azt az ízprofilt, amit Magyarországon elértem. Ez különösen nagy probléma volt, hiszen a kávé 98%-a víz. Ha a víz nem megfelelő, akkor az egész ital karaktere megváltozik.
Végül egy fordított ozmózisú vizet választottunk, amit ásványi anyagokkal kevertünk vissza. Ezután újra kellett hangolni az egész receptet, hogy a legtöbbet tudjuk kihozni a kolumbiai babokból.
Őszintén szólva ez egy nagyon feszült időszak volt. Rengeteg kóstolás és kísérletezés következett, és a végén sem éreztem magam 100%-ig elégedettnek.
És akkor jött még egy meglepetés.
Az amerikai konnektorok 110 voltosak, míg Európában 220 voltot használunk. Hiába volt átalakítóm, a vízforralók egyszerűen túl lassan működtek. Így kénytelen voltam amerikai vízforralót beszerezni, hogy időben fel tudjam melegíteni a vizet a versenyhez.
A verseny pillanata
A compulsory forduló különösen nehéz volt. Egy nem túl izgalmas kávéból kellett 30 perc alatt a lehető legjobb receptet összeállítani.
Majd jött az open service, ahol a saját kávémat prezentálhattam.
Ekkor már tudtam: bármi történt eddig, az megtörtént. Nincs visszaút.
Lehet bánkódni azon, hogy nem lett tökéletes a kávé, de ennyi idő állt rendelkezésemre. Tudtam, hogy a lehető legtöbbet hoztam ki a kávéból, ami lehetséges volt.
Így hát kiálltam a színpadra.
És ekkor valami egészen különös történt.
Elkezdtem a prezentációmat, és végtelen nyugalom járta át a testemet. Nem izgultam. Nem volt bennem félelem vagy bizonytalanság. Csak egy gondolat:
„WOW. Itt vagyok a világbajnokságon.”
Meséltem a kávéról, a történetéről, az ízprofilról. Minden a helyén volt a fejemben. Pontosan tudtam, mi mi után következik.
Ez egy igazi testen kívüli élmény volt.
Egy álom vált valóra abban a pillanatban.
Az eredmény
Végül nem sikerült bekerülnöm a döntőbe, de a 26. helyen végeztem az 52 versenyzőből.
Ez egy erős középmezőny – és első világbajnokságnak egyáltalán nem rossz.
Akkor még nem tudtam, hogy később milyen nehéz lesz újra kijutni egy világbajnokságra.
Ami igazán számított
A verseny után megkóstoltam az összes versenyző kávéját. Volt köztük néhány egészen elképesztő „wow” kávé.
Ezek az élmények még mélyebbre húztak a kávé világába.
Ott, Bostonban vált teljesen világossá számomra, hogy ezzel akarok foglalkozni. Hogy ebben a szakmában akarok dolgozni. És hogy szeretnék eljutni a lehető legmagasabb szintekig.
Mert egy dolog biztos volt:
még rengeteget lehet tanulni, fejlődni és felfedezni ebben a világban.
És én pontosan ezt akartam.